A szeretet két arca

róla. arról, amikor már nem bírja el, mennyire szeret

Szeretlek.
Nem is tudod, mennyire.
Úgy, hogy néha nem férek el tőle.
Úgy, hogy fáj.
Úgy, hogy nem bírom nézni, hogy nélkülem is vagy.

Szeretlek.
De néha azt akarom,
hogy figyelj rám.
Csak rám.
Mert ha elnézel,
úgy érzem, nem vagyok.

Tudom, hogy nem vagy az enyém.
Tudom, hogy nem birtokolhatlak.
De van bennem egy régi hang,
ami mégis ragaszkodna.
Azt súgja:
fogd meg. tartsd itt. ne engedd.

És mégis…
egy másik részem csak ül veled.
Csendesen.
A háttérből figyel.
És elhiszi, hogy nem kell semmit tennie,
hogy elég az is,
ha csak szeret.

Néha harcol bennem a kettő.
Az egyik szorít,
a másik elenged.

De valami bennem lassan megadja magát.
Nem neked. Nem az életnek.
Hanem annak a csendnek, ami mindig is ott volt mögöttünk.

És ebben a csendben
már nem akarok nyerni,
nem akarok tartani,
nem akarok félni.

Csak szeretni úgy, ahogy a víz szeret:
formátlanul, csendesen, visszatérés nélkül.

Ez most nem győzelem.
És nem vereség.
Ez feloldás.
Valami lehull rólam.
És nem kell újra felvennem.

Te maradsz, én maradok –
de már nincs kapaszkodás.
Csak áramlás.
Csak béke.

És ebben először érzem:
talán most szeretek igazán.

Letta
FlowOrigo – LIFE blog, nyolcadik csend