Szerző: floworigo@gmail.com | 2025 jún 16 | LIFE Blog Nondualitás
Azt hittem, telik.
Hogy jön, múlik, elsodor.
Hogy sietni kell, lemaradhatok,
hogy van előbb, aztán, késő.
Azt hittem, van időm.
Vagy épp azt, hogy nincs elég.
Aztán valami történt.
Nem kívül – belül.
Nem gyorsan – egyszerre.
És minden megállt.
Rájöttem:
az idő nincs.
Nem azért, mert nincs elég belőle.
Nem azért, mert rosszul kezelem.
Hanem mert egyszerűen nem létezik.
Csak én létezem.
A tudat, a figyelem, a most.
És ebben a mostban
minden megtörténik – idő nélkül.
Néha még elhiszem, hogy haladok.
Hogy még nem tartok ott.
Hogy „majd egyszer”
békébb leszek, tisztább, csendesebb.
De amikor tényleg megállok,
amikor nem akarok semmit,
amikor csak figyelek – már nincs hova menni.
Mert itt van minden.
A pillanat nem egy pont az időben –
hanem minden, ami valaha volt és lehetne.
Az idő érzése akkor jön,
amikor valakiként próbálok élni.
Amikor történetet mesélek magamnak:
honnan jövök, hová tartok,
mi történt velem, mi vár még rám.
De amikor nem vagyok senki,
amikor nem akarok lenni,
csak engedem, hogy legyek,
akkor eltűnik minden távolság.
És akkor eltűnik az idő is.
Nem kell sietnem.
Nem kell várnom.
Nem kell „érnem” valamit.
Mert már most vagyok.
Mert csak most vagyok.
És ebben a mostban
soha nem történik semmi –
de mégis minden itt van.
Egy ideje nem számolom a napokat.
Nem érdekel a dátum.
Nem kérdezem, mennyi idő telt el.
Mert nincs, ami elteljen.
Nincs, ami jöjjön.
Nincs, ami késik.
És ez nem elvesz tőlem valamit.
Hanem visszaad mindent.
Most már tudom:
nem az idő halad –
hanem csak én figyeltem másra.
Most visszanézek.
És minden pontosan ott van,
ahol mindig is volt.
Letta
FlowOrigo – LIFE blog, tizedik csend
📩 Ha fáradt vagy az időtől, és szeretnél megállni – ne várj. Nem kell rá idő. Csak egyetlen pillanat: a most. És te már ott vagy.
Szerző: floworigo@gmail.com | 2025 jún 16 | LIFE Blog Nondualitás
róla. arról, amikor már nem bírja el, mennyire szeret
Szeretlek.
Nem is tudod, mennyire.
Úgy, hogy néha nem férek el tőle.
Úgy, hogy fáj.
Úgy, hogy nem bírom nézni, hogy nélkülem is vagy.
Szeretlek.
De néha azt akarom,
hogy figyelj rám.
Csak rám.
Mert ha elnézel,
úgy érzem, nem vagyok.
Tudom, hogy nem vagy az enyém.
Tudom, hogy nem birtokolhatlak.
De van bennem egy régi hang,
ami mégis ragaszkodna.
Azt súgja:
fogd meg. tartsd itt. ne engedd.
És mégis…
egy másik részem csak ül veled.
Csendesen.
A háttérből figyel.
És elhiszi, hogy nem kell semmit tennie,
hogy elég az is,
ha csak szeret.
Néha harcol bennem a kettő.
Az egyik szorít,
a másik elenged.
De valami bennem lassan megadja magát.
Nem neked. Nem az életnek.
Hanem annak a csendnek, ami mindig is ott volt mögöttünk.
És ebben a csendben
már nem akarok nyerni,
nem akarok tartani,
nem akarok félni.
Csak szeretni úgy, ahogy a víz szeret:
formátlanul, csendesen, visszatérés nélkül.
Ez most nem győzelem.
És nem vereség.
Ez feloldás.
Valami lehull rólam.
És nem kell újra felvennem.
Te maradsz, én maradok –
de már nincs kapaszkodás.
Csak áramlás.
Csak béke.
És ebben először érzem:
talán most szeretek igazán.
Letta
FlowOrigo – LIFE blog, nyolcadik csend
Szerző: floworigo@gmail.com | 2025 jún 16 | LIFE Blog Nondualitás
Tanuságtétel arról, amikor a másik hazatalál
Ő megy befelé –
én mellette tanulom lassan nem félni a mélyet.
A férjem nem vezetett.
Nem szólt, hogy jön a fordulat.
Nem tanított.
Nem kért segítséget.
Csak levetkőzött előttem.
Lassan, méltósággal, csendben.
És én csak néztem, ahogy összeomlik minden, amit ismertem róla.
És közben valami bennem is dőlni kezdett.
Nem én tartottam őt.
A Lét tartott minket.
Sokáig azt hittem, én segítek neki.
Hogy az én szeretetem lesz a híd a másik partra.
Hogy nekem van dolgom vele.
Dolgom helyette.
Aztán rájöttem:
ő járja a saját útját.
És én… csak engedélyt kaptam, hogy ott lehetek.
Csendben.
A háttérben.
Eltűnve.
Nem voltam világítótorony.
Nem voltam szikla.
Nem voltam stabil pont.
Voltam zuhant, vádolt, menekült, visszahúzódott, elbújt, túl sok, túl kevés.
És ő ment tovább.
És én akkor kezdtem el megérteni valamit abból,
amit eddig csak mondtam:
szeretet.
Nem a megtartani akarás,
nem a gyógyítás,
nem a „majd én segítek”.
Hanem a nem-akaráson túli jelenlét.
Amikor már nem akarok semmit.
Csak ott vagyok.
És az is sok. Néha túlságosan sok.
De ez volt minden, amit adni tudtam:
egy nem-tudás, egy figyelem, egy csend.
És egyszer csak azt vettem észre:
Hogy az ő mozdulásai az én mozdulásaim is.
Hogy amit benne láttam átalakulni, az bennem is feloldódik.
Szétmállik minden forma, minden szerep.
És már nem akarok lenni semmi.
Nem kell áttörés.
Nem kell bizonyosság.
Csak csend.
És ebben a csendben
már nincs külön én,
nincs külön másik.
Nincs külön történet.
Talán most értem meg igazán:
nem volt tanítás.
Nem volt gyógyulás.
Nem volt technika.
Csak az a tér, ahol nem történik semmi,
és mégis minden hazatalál.
Talán felnőttem
De nem ahhoz, hogy másokat vezessem.
Hanem ahhoz, hogy már ne akarjak vezetni.
Talán megérett bennem valami.
Nem tudás. Nem tapasztalat. Nem módszer.
Egy jelenlét, ami már nem kíván változtatni.
És mégis:
amikor valaki ebben a térben megpihen,
valami emlékezik.
Nem én tartok meg másokat.
És nem én segítek.
Csak hagyom, hogy az, ami mindig is tartott,
most is elég legyen.
Ez a legtöbb.
Ez a legkevesebb.
Ez az, ami van.
Letta
FlowOrigo – Egy tér, ahol nem kell többé keresni
